Miért van az, hogy az ember számára ismerős dolgok normálisnak tetszenek, a szokatlanok meg teljesen idegennek, sőt néha elképzelhetetlennek?
A saját világom határai időnként kitágulnak, amikor megismerek másokat, és megengedem magamnak azt a feltételezést, hogy az új barátok idegenségei talán teljesen normális és jó dolgok, vagy legalábbis variációi a mindannyiunknak ajándékozott életnek.
Kissé szégyenkezve gondolok arra, hogy milyen gyakran erős kritikával illetek számomra furcsának tűnő dolgokat, amelyek pontosan olyan drágák a másik embernek vagy kultúrának, mint az én kultúrám darabjai.
Az az igazság, hogy még mindig erősen ragaszkodom a tanult viselkedésmintákhoz.
Semmiképpen nem a jó és a rossz ellentétéről beszélek. Inkább az életforma apróságairól, amelyek mégis annyira meghatároznak minket.
Úgy látom, nagy ajándék kimerészkedni saját házam tájáról, hogy megismerjek sok másat: ezek gazdaggá tesznek, és nagyon remélem, egy kicsit mindig lefaragnak abból az érzésből, hogy én tudom a legjobban.
Időnként cinkosan jókat nevetünk Murray-vel, amikor egy-egy 'törvényt' sutba vágunk, például:
- nemcsak reggel eszünk palacsintát (habár a férjem azért még mindig megkérdőjelezi, hogy ez lehetséges, és nem szakad a fejünkre a tető :))))
- a gomba nyersen is nagyon-nagyon finom friss salátával, sajttal, olajbogyóval, stb. (ez engem lepett meg)
- a tükörtojást meg lehet forditani, hogy mindkét oldala megsüljön, és a sárgája nem folyik ki (nahát, ez nekem hihetetlen felfedezés :)
- lehet egy szobában 5 helyen is (dupla) árramforrás
- a száritógép okos dolog, főként ha kisgyerek van a családban
STB.
