Függetlenség Napja

Independence Day, azaz július 4. Nem sokat tervezgettünk, mégis szép volt ez a nap... Egy kicsit ott volt bennünk a másnapi elválás gondolata, és mintha mind arra igyekeztünk volna, hogy ne is emlitsük, hanem inkább használjuk ki a lehető legjobban ezt az ünnepet az együttlétre... Leslie már a hét elején jelezte, hogy szeretne meghivni ebédre 4-én, egyfajta köszönetként azért, hogy segitettünk neki a költözésben pár héttel ezelőtt. Kathy és Brenden szintén szóltak, hogy szeretnének velünk találkozni, mielőtt Édesanya hazamenne. Velük hétfő este találkoztunk egy cukrászdában (akkor láttam először cukrászdát Portlanbdan - megjegyeztük a helyet, még jól jöhet valamikor :). Leslie-nek Valerie és anyósom, Vicki is segitett a finomságok elkészitésében, amit végül nálunk fogyasztottunk el együtt. Jó volt együtt lenni, beszélgetni... Kaleb alaposan kihasználta a nagynénik gyanútlan engedékenységét, és jól megmozgatta őket a játékötleteivel :). Edesanya délután még egyszer elvitte Kalebet sétálni a parkba... Mi közben pár házat néztünk meg Murray-vel. Amikor elhajtottunk a park mellett, muszáj volt Murray-nek lassitania, hogy egy kicsit gyönyörködhessünk a Nagymama és a Kisunoka harmonikus együttlétében (ők nem vettek észre minket)... Este, a délutáni szundi után (már akinek volt erre lehetősége :), sok töprengés és teketóriázás után végül mégis felkerekedtünk, és átrándultunk Washingtonba, hogy megnézzük a Vancouver-ben minden évben megrendezett csodaszép tűzijátékot. Reméltük, hogy Édesanya nem fogja sajnálni az ebbe a kalandba fektetett energiát, aludni úgyse lehet ilyenkor a tűzijátékok zaja miatt... Kaleb átaludta az egész műsort, mert nem aludt aznap délután... Megtanult kimászni a kiságyból, és az utóbbi pár napban nem sikerült az altatás. ...Elérkezett az annyira nem várt július 5 is, az Édesanya elutazásának a napja. Röviddel reggel 8 után kivittük a portlandi reptérre, ahonnan Seattle-be kellett repüljön. Nagyon örültünk annak, hogy a csomagját egész Budapestig fel tudtuk tenni, mert a Portland - Seattle jegyet utólag vettük, és nem tudtuk pontosan, hogy ilyenkor mi az eljárás. Ezúttal kicsit előrelátóbbak voltunk, és tolókocsit rendeltünk Édesanyának végig, hogy ne legyen gondja a kapuk megtalálásával. Még ezután tudom meg, hogy ez a gyakorlatban hogy vált be. Az is kellemes meglepetés volt, hogy nekem is kiállitottak egy jegyet, amivel elmehettem Édesanyával egészen a kapuig, igy nyugodtan elbúcsúzhattunk, nem kellett egyedül várnia az indulásig, és majd láthattam, amikor felszállt elsőként a repülőre. Akkor fojtogatott a sirás, amikor Édesanya elköszönt Kaleb-től, és a kicsi nem akart "Bye"-t mondani. Azt hiszem ez volt a legnehezebb pillanat. Azóta gyakran kérdezi Kaleb, hogy hol van Mama. A válaszom mindig ugyanaz, hogy Mama hazament a repülővel Tatához. Gondolom, ezt akkor fogja jobban megérteni, amikor meglátja őket Skype-on. Külön élmény volt az is, hogy a reptéri parkoló tetejéről láthattuk 10,30-kor a repülő indulását, majd azt, amikor felszállt. Addig néztük a távolodó kis pontot az égen, amig el nem tűnt... Csak az esett rosszul, hogy milyen gyorsan lett a gépből egy aprócska fehér pont a kék égen. Ma reggel Kaleb felébresztett fél 6 körül, és miután visszafektettem, felhivtam Édesapát, hogy megtudjak valamit az édesanya érkezéséről. A repülővel valami gond támadt, és hosszabb késést jeleztek. Ez a hir aztán alaposan meghatározta még az álmomat is (jobb lesz, ha az álmot

nem részletezem :). Aztán megnyugtatott ma délelőtt egy újabb telefonhivás, hogy Édesanya megérkezett Budapestre, és Édesapával együtt tartanak a buszmegálló fele... Már nagyon várom, hogy szombat reggel a részleteket is megtudjam majd az utazásról.

Portland egyik különlegessége: a rózsakert

Elvittük Édesanyát a rózsakertbe vasárnap. :) Reménységem nem csalt, és valóban nagyon tetszett neki... Remélem, a képek nektek is tetszeni fognak.

Június 24. Különleges vasárnap: már az is nagy sikerélmény volt, hogy időben felkeltünk ahhoz, hogy az első istentiszteleten vegyünk részt 9-től. Erre azért is volt szükség, hogy istentisztelet után azonnal indulhassunk Salem-be, ahova John és Toi részéről kaptunk meghívást. A hősökre emlékeztünk ezen a vasárnap, ami minden évben különleges ünneplést és programot jelent a gyülekezetben. Az idén a fiatal Smiley Scotty kapitány volt a meghivott előadó. Személyes élettörténetével egészen közel hozta hozzánk azt a valóságot, hogy olyan kortársaink vannak, akiknek a hősiessége komoly személyes áldozatba került. Az ő esetében a két szeme világába, mert egy iraki öngyilkos bombázás során teljesen megvakult. Megragadott, ahogy a "mindenre van erőm a Krisztusban" (Fil 4,13) vezérige kontextusát magyarázta: nem akkor kell elhangzania, és nem akkor hangzik el ez a kijelentés, amikor minden nagyon jól megy az életünkben, erősek vagyunk, hanem a próba idején, amikor nyomorúságban vagyunk. Könyvet is írt az életének nagy megpróbáltatásáról és az abból születő áldásokról, amelynek a címe Hope Unseen (Nem látható reménység). ...Időben megérkeztünk Salem-be, Oregon állam fővárosába. Toi kedvesen fogadott, John kicsit később érkezett haza, amikor mi már indulni készültünk a parkba, ahol a gyerekek körhintázhattak a Toi ötletes terve szerint... Hazafele (azaz a John-ék háza fele) megálltunk az Oregon állam parlamentépülete mellett, amely az első telepes / úttörő aranyozott szobra miatt különösen érdekes. Később jó volt John-éknál beszélgetni és grillezni, ugyanakkor felejthetetlen látvány volt a nagymamák és az unokák labdajátéka is az udvaron. :)